Volt egy időszak, amikor egy nagy csődtömegnek tartottam a létemet. Gyerekkoromból azt a hitet hoztam magammal, hogy mindent perfektül kell megcsinálni, nem lehet hiba semmiben. Azt hittem, hogy a tökéletességre kell figyelnem, bármit is teszek. Csak az a jó, ami 100%os.
Az anyaságban, a gyereknevelésben, a háztartásban, a takarításban, a főzésben, a barátságban, a rokonokkal és az anyóssal való kapcsolatban, a házasságban, sőt a szexben is, …mindenhol csak a tökéletes az, ami számít.
Nagyon elfáradtam ezekben az években, főleg érzelmileg merültem le mint egy ócska, használt duracell elem. Minden területen nemcsak azt tettem, ami tőlem telhető, nem, nekem a perfektionista ér folyik az ereimben, én nem ülhetek le csak úgy pihenni ebéd után! Nekem tennem kell mindig valamit, én, a semmirekellő! Annyira meg akartam felelni minden területen, hogy észre sem vettem, hogy elveszetettem magamhoz és az igényeimhez a fonalat. Személyiségválság lett belőle. Oda jutottam, hogy nem tudtam, mit akarok, nem tudtam, ki vagyok, mit érzek én, nem mint anya, vagy feleség, vagy mit kellene most ebben a szituációban éreznem, hanem mint én, Adrienn hol vagyok? Azt hittem, begolyózom, ha nem találok kiutat. Mások hogyan csinálják? Hogyan tudnak mindent egy kalap alá tenni és még emelett karriert is építeni, csak úgy, könnyedén? Hú, de irigyeltem azokat az anyákat, akiknek ez minden sikerül. Csodáltam a munkásságukat, de egyidejűleg a sikerükben láttam kivetülni az én képtelenségemet, a kilátástalan helyzetemet.
Azt láttam, hogy én erre nem vagyok képes, hogy én még nem tartok ott, ahol ők. Szüntelen összehasonlítottam magamat másokkal és a legtöbb esetben én húztam a rövidebb gyufát. Magamat bántva, vádolva, sanyargattam azt a pici életerőt is, ami bennem maradt.
Aztán egyszercsak kijöttem ebből a kátyúból. Nem is tudom, meddig tartott, de olyan érzés volt, mintha egy másik életemet éltem volna.
Mintha egy új ÉN született volna!
Friss. Életerős. Megengedő. Felhagyva az önsanyargatással, az önbüntetéssel, az áldozat-szereppel. Aktívan, hálával, jelenben élve újjá születve. Régi életet, magamra rakott ént finoman letéve, elhagyva.
A transzformáció, változás eredményeként.
Megtaláltam magamban az erőt, a bizalmat, a magot, amellyel az önszeretettel ötvözve nagy növénnyé növekedik, gyökeret ereszt és az égbe tart. Megtaláltam magamat és élvezem az utazást. Most a helymen vagyok. Félelem nélkül, hiszen mi is történhetne velem azok után, amin keresztül mentem? Ami maradt, az a mag, az vagyok, én, a legszebb önvalómban. A dacos kislányt meggyógyitottam és most vállalkozásra vettem a fejemet, kiélvezve minden talentomat és erősségemet, amit útra kaptam ajándék gyanánt.
Az élet a boldogságról szól, nem az elhagyott zoknik miatt való idegeskedésről.
A rend csak segit, hogy az idő nekem dolgozzon. A figyelem, a tudatosság összpontositása ráterel az útra és segít a cél felé utaznunk. Minden, amire szükségünk vank, adott. Csak le kell hámozni a hagyma rétegeit, le kell szedni a fölösleges rétegeket, hogy meglássuk a kincset alatta, a kincset, akik mi vagyunk.
Nem felfelé kell szárnyalni, az emelkedés és felébredés, nem a fellegekben történik, hanem magunkba kell elindulni, befelé, mindig mélyebben, a belsőnk felé, a MAG felé, amire jó sok gondolatot, hitet, hamis véleményt, itéletet pakoltunk a születésünk óta. Befelé kell menni, ám kicsit sötét van, de haladjunk tovább, mert bent a fény vár ránk, ott meggyújthatjuk a pici lámpást, amit magunkkal vittünk az útra.
Bent vár egy kicsi gyertya, egy kicsi fény. Ott meggyújthatjuk a saját pici mécsesünket és most már fénnyel haladva bátran taposhatunk visszafelé. Ez a fény bevilágítja az utunkat és a kinti életet, amelyik úgy tűnik, mintha megváltozott volna, amíg mi bent voltunk.
A nyugalom, a béke, a bizalom kísér bennünket a gyertyalánggal együtt. Az út nem ért véget, még csak most kezdődik igazán. Én már nem félek, hiszen magamra találtam és belső fényem beragyogja az éjszakát, mutatja az utat.
Szeretettel
KarrierMama
